A könyv illata

Azt mondják, a kisbabák illata hormonálisan befolyásolja a nőket. A közelükben akarnak lenni, gyereket akarnak még, sokat, ha azt a minden mással összetéveszthetetlen babaillatot érzik. Aztán ez is elmúlik, ahogy nő a gyerek, de az az illat örökre összefonódik azzal az érzéssel, amikor egy csecsemő még csak egy kis magatehetetlen, illatos csomag, akit dédelgetni kell. A könyv illata is megatározó – nem, nem akar az ember még több könyvet, ha egyet megszagol – mégis van valami abban, ahogy sokan kinyitnak egy új könyvet, önkéntelenül az arcukhoz emelik és beleszagolnak. Egy pillanat az egész, mégis kell ez az apró mozdulat ahhoz, hogy elinduljon a kapcsolat a könyv és olvasója között. A kémia része.

Persze, hogy nem fogom elfelejteni soha R2r illatát, imádtam. Mint ahogy örökre beleégett az agyamba az az illat is, amit akkor éreztem, amikor a saját könyvembe először beleszagolhattam. Éreztem a papír és a festék illatát. A könyvem illatát. És egy pillanat alatt az összes étel illata is átsuhant az agyamon.

Pedig a könyv (az enyém) egyáltalán nem olyan, mint egy gyerek! A gyerekedet úgy fogadod el, ahogy van. Szereted a hibáival együtt és megvéded mindenkivel szemben, akármit is tesz. A könyvemmel kapcsolatban nem ezt éreztem. Amint lezárult egy folyamat azonnal azon kezdtem gondolkozni, hogy min lehetne változtatni, javítani: még akkor is az zakatolt a fejemben, hogy melyik képet szeretném újrafotózni, hol változtatnék a sorrenden, melyik szöveget stilizálnám századszorra, amikor a nyomdába mentünk gépindulásra. Judit, a kiadótól csak mosolygott. Aztán megjelent a könyv. Eltelt egy hét és most mégis úgy érzem magam, mint egy anya, akinek kiröpült a gyereke (legalábbis ilyennek képzelem azt az érzést). A saját életét kezdi élni, kevés ráhatásom van, hogy innentől mi történik vele, de követem minden lépését, figyelem minden mozdulatát, igyekszem tudni mindenről, ami vele történik. Izgulok érte, drukkolok neki és esténként titokban, amikor senki sem látja, hogy belepirulok, büszke vagyok rá.

A történet ugyanúgy zajlott, mint (jó esetben) egy kisbaba világrajövetele onnantól, hogy a szülők először beszélnek róla komolyabban odáig, hogy a kezükben tartják: körülbelül egy éve kezdődött. Egymás mellett álldogáltunk a Boook Kiadó egyik tulajdonosával a WAMP-on, mindenféléről beszélgettünk, de persze főleg a gasztronómiáról és könyvekről. Elhangzott az a kérdés is, hogy én szeretnék-e saját szakácskönyvet, de a válaszom inkább nemleges volt, ezen gyorsan tovább is léptünk. Ezután a gondolat mégis beférkőzött a fejembe, egyre többször ébredtem azzal reggel, hogy talán mégis meg kellene csinálni. Szerencsére ezzel nem csak én voltam így, karácsony után újra találkoztunk. Utána még néhányszor, és az év elejére már mindenki biztos volt benne, hogy teszünk együtt egy kísérletet a Lila Füge szakácskönyv létrehozására.

Innentől aztán dolgozhattam. Először a bizonytalanság hetei követeztek: nem jutott eszembe egyetlen recept se (a struktúrában, fejezetekben már megállapodtunk), képtelenségnek éreztem, hogy 75 eredeti recepttel álljak elő nénány hét alatt, amit utána meg is valósítok. Egyik ötlet se tűnt elég jónak, egymás mellett nem alkottak egységet. Kihúztam, újraírtam, újragondoltam, átterveztem. Jegyzetfüzetet nyitottam, mindenhol jegyzeteltem – ha megfogott egy köret, egy fűszer, egy illat, vagy egy kép, lejegyeztem. Elkezdtem élvezni. Innentől gyorsan össze is állt a végleges receptlista, amiről végül csak egyet kellett kihúzni.

Megvolt az első nagy öröm, a végleges lista, az igazi munka most vehette kezdetét. Május elejétől július közepéig szinte minden nap 3-5 ételt főztem, jegyzeteltem és fotóztam le. Közben rohangáltam R2r-ért a bölcsibe és a város összes lakberendezési boltjában előre köszöntek már. A kellékeket összeszedni óriási munka volt. Volt olyan pillanat, amikor három szekrényt raktam tele tálkákkal, abroszokkal, kiegészítőkkel. A teraszon deszkákat mázoltam különféle színűre, a lomtalanításon kiszanált gyúródeszkáért keveredtem majdnem közelharcba. Ennél többre nem jutott idő, minden más parkolópályára került. A végén szerencsére nyaralni mentünk. Eddigre már úgy éreztem, hogy soha többet nem fogok semmit főzni, és ha mégis egy receptet le kell főznöm és fotóznom, a családom is egészen biztosan új anyuka/feleség/testvér/lány után néz.

A kiadó szabadkezet adott és ez szuper volt. A fotókat huszasával küldtem elfogadásra és általában egyetértettünk abban, hgy min lehetne egy kicsit módosítani. A nyaralás után belső indíttatásból azért újrafotóztam 10-12 képet, azokat, amikkel rossz álmaim voltak a 10 nap alatt, de akkor már nem zavart, nagyon szerettem. A jegyzetlapokból könyoldalak kezdtek összeállni a fejemben és ez nagy lendületet adott a továbbiakhoz.

Az augusztus és a szeptember a szövegeké, a hangulatfotóké és a könyv végleges formájának megtalálásáé volt. Egyszerre felpörögtek az események. Három napon át egész nap fotóztunk – most nem az ételeket, hanem a családomat és a barátainkat. (Na meg persze engem. Ez egy külön történet, egyszer talán majd elmesélem.) Fesztített, de nagyon jó hangulatú napok voltak ezek, szerettem volna, ha tovább tartanak. Dobos Tamás képeiért odaagyok. Nekem nem volt idő már semmit újra fotózni (botrányos is lett volna, így visszatekintve), ez az időszak a szövegjavításokról, stilizálásról, grafikai munkáról szólt  – új szövegnek se helye, se ideje nem volt. Koncentrálni kellett, arra összpontosítani, hogy minden pontosan, hiba nélkül a helyére kerüljön. Az egyszemélyes molyolásból, csinosítgatásból, dédelgetésből hirtelen egy gépezet keze közé kerültem. Elsődlegessé a produktum vált, én már kevésbé számítottam – az én feladatom az volt, hogy idáig eljuttassam, majd elengedjem. Kikerült a kezeim közül, egy gép kinyomta magából és önálló életet kezdett.

A boltokban találjátok.

(A fenti képek a könyvbe be nem került, de számomra kedves fotók. Persze a borító kivételével.)