A lecsó illata

Nyáron nagyon sokszor indult úgy a nap, amikor nála voltunk, hogy korán reggel kisétáltunk a Hunyadi téri piacra, és bevásároltunk. A „parasztasszonyoktól”, ahogy ő mondta, pedig ő aztán nem sokat foglalkozott azzal, hogy őstermelő, biogazda vagy akárki legyen a pult túloldalán. Nézte mi friss, mikor mi kell, szezonálisan, ösztönösen. Nyáron csokrokban vittük haza a kaprot, kilószám az uborkát, a paradicsomot, a barackot és a paprikát.

 

 

Nagymesetre volt a töltött paprikának és a lecsónak. Utóbbiból befőttet készített, de nem ám csak egy-két üveggel. A nem is olyan kicsi kamrát ilyenkor töltötte fel, padlótól plafonig, ami egy majdnem 4 méteres belmagasságnál szép teljesítmény. Körfolyosós hatodik kerületi ház első emeletén lakott, nyaranta tárva-nyitva volt az ajtó, miközben ő a konyhában főzött. Az ajtaján az a jellegzetes, színes műanyag szalagokból készült ajtódísz, amibe mindig beleakad az ember, és ami, lássuk be, nem is volt szép annyira. Mégis beleégett a tudatunkba. A nyári szél meg-meglebbentette azokat a ronda műanyag csíkokat, és ezzel kihozta a konyhából a paradicsomos-paprikás lecsó illatát. Belépve a házba, tudtam melyik szomszéd hallgatja a Kossuth-ot délben, és azt is, hogy most éppen készül a hatvanadik üveg lecsó konzerv a nagymamámnál. Jöttek az illatok: a meleg nyári belvárosi levegő keveredett a főtt paprika illatával, és mi megérkeztünk.

Frissen is jó volt az a lecsó, de valamiért mégis az „eltett” műfajban volt ő a legjobb. Mert azt elő lehetett venni októberben és januárban is. Lecsó alap volt a kis befőttes üvegekben, a lehető legegyszerűbb változatban, amit aztán fel lehetett turbózni, amivel csak akartunk. Tökéletes volt. Valószínűleg ennek köszönhettük, hogy ugyanazt a színtiszta lecsó illatot éreztük az üveg felbontásakor ősszel és télen is, mint ami a házba lépve fogadott nyaranta. A nyár illatát, ami így velünk maradt egész évben.

És egy egész életen át. Kár, hogy nem az égig ért az a kamra.

 

Még nincs értékelve.

Kérjük, értékeljen