Búcsú a konyhától, G kinevet

Nincs konyhám. Átmenetileg. Ez nagyszerű dolog, mert 3 éve készülünk rá, hogy újat csináltassunk és most talán eljött az ideje. Nehéz eldönteni, mert amikor van egy konyha, ami azért mégiscsak konyha, akkor kegyetlennek tűnik meghozni a döntést, hogy mennie kell. Én annyira nem szerettem azt, amit a lakással vettünk, hogy szavaim sincsenek rá. Szerintem ronda volt, bár ezzel nagyon sokan vitatkoznak, maradjunk annyiban, hogy nekem nagyon nem tetszett. Ha más baja nem lett volna, akkor talán még össze is szokunk, meg is barátkozunk. De ez lehetetlen volt.

Ezt a konyhát (aminek mennie kellett) valaki csináltatta. Nyilván a saját ízlése szerint, amiről már tudjuk, hogy az enyémtől nagyon távol áll. És a saját igényei szerint is. Kezdjük azzal, hogy sokkal alacsonyabb nálam az illető, ezért nekem egy konyhásabb nap után megfájdult a hátam, görnyedtem a pult felett, több deszkát pakoltam egymásra, ha aprítottam, ami nem volt a legkényelmesebb vagy éppen a legbiztonságosabb megoldás. Aztán volt egy olyan felfelé nyíló szekrény, aminek az ajtaja éppen az orromig nyílt fel, így egy kicsit nehezen fértem hozzá a poharakhoz. Voltak fakkok, amiket én semmire nem tudtam használni, csak a helyet sajnáltam, ami lehetett volna, ha… A legnagyobb  baj a pultfelülettel, vagyis annak hiányával volt. Egy leves és egy egyszerűbb főfogás előkészületei a teljes pultot beterítette, semminek nem maradt szabad hely, nem volt hova tenni a tepsit, amikor kivettem a süteményt a sütőből. Oh, és akkor még meg kell említenem a hűtőt, ami az előző, imádott frigóm fele. Nem tudtuk megszeretni egymást, biztos érezte a megvetésemet – a mélyhűtő ajtaja állandóan leesett, a polcokról potyogtak ki az üvegek, amikor csak kinyitottam a hűtő ajtaját. Persze hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy a konyhaszekrényekbe is kétszer annyi felszerelést próbáltam meg beszuszakolni, mint amennyi elődömnek lehetett, így ezek nagy része a pulton kapott helyet. Azon a pulton, ami ugye nem nagyon rendelkezett szabad felülettel. Viszont büszkén mondhatom, hogy a káoszt remekül átláttam és meglepően kevés sérüléssel vészeltük át a 3 együtt töltött évet.

Ebből is látszik, mennyire személyes ügy egy konyha. Amíg a kőművesek dolgoztak anyukám konyhájában garázdálkodhattam volna, de nem igazán tettem. Gyakran megfordulok benne, de valahogy csak akkor esik jól, ha anyu is ott van. Akkor annyira egyértelmű, hogy minek hol a helye és hogyan működnek a gépek. Amikor egyedül vagyok benne, elbizonyatalanodom, arra figyelek, nehogy valamiben kárt tegyek és persze, hogy pont annak a porcelánnak pattan le a széle, amire a legjobban vigyázok. Mondom, hogy személyes ügy. Remélem az új konyhámat majd szeretni fogom, de az még néhány hét…

Addig csak nagyon egyszerű dolgokat készítek, általában anyu főz (és az most olyan jó!). Vasárnap reggel smoothie-t készítettem, mert volt néhány barack a pulton, amit már senki nem evett volna meg másképp. Lefotóztam és G kinevetett. “Minek smoothie a blogra, jó hogy nem azt teszed fel, hogy hogyan kell petrezselymet aprítani.” – mondta. Hát nem tudom, én szeretem a smoothie-t, miért ne lehetne recept róla a blogon? Holnap.