Gondolatok a konyha körül

Vendég vagyok a konyhában. Furcsa érzés. Hiányzik már nagyon a főzés, de nem bírom rávenni magam, hogy anyu konyhájában egyedül főzzek (ebből könnyen ki lehet következtetni, hogy az én új konyhám még nem készült el). Hetek kellettek hozzá, hogy felismeréssé érjen bennem ez a bujkáló érzés: ha anyu nincs ott, nem szeretek a konyhájában lenni. Hiába fordulok meg ott gyakran, amikor nem itt lakom, sokat is főzünk együtt, és hiába szeretem úgy, ahogy van, a tulajdonosa nélkül nem az igazi egy konyha sem. Tudom nagyjából, hogy mi hol van, de mégsem ismerem eléggé ahhoz, hogy egyedül is zökkenőmentes legyen a főzés. Legutóbb azért telefonáltam rá anyura a barátnőjénél, mert nem találtam a pirospaprikát. Egy fém bonbonos dobozban volt a spájzban, még jó, hogy nem vettem észre.

Erről eszembe jut egyből, hogy amikor van saját konyhám, akkor meg azt viselem el nehezen, ha van ott velem valaki. Nem szeretem, ha megkeveri valaki a hagymát, miközben pirul. Rosszul vagyok, ha sót tesznek a levesbe, ami szerintem pont jó és azt se szeretem, ha a hátam mögött elmegy valaki, amikor éppen kiveszem a süteményt a sütőből. Már kezdtem azt gondolni, hogy 40 éves korom előtt zsémbes vénasszonnyá válok, de akkor úgy hozta a sors, hogy elkezdtünk Eszterrel együtt főzni és kiderült, hogy megy ez! Már attól sem kapok frászt, amikor beledob a levesbe két kanál sót, pedig ezt azért szoknom kellett… jó dolog az együtt főzés. Rájöttem, hogy csak az kell hozzá, hogy olyannal főzzek együtt (ide most anyu és nagyi nem számítanak bele, ők külön kategória), akivel minden téren hasonlónak érzem magam. A legfontosabb, hogy hasonlóan főzzünk – amikor a nagymamám is a konyhában van és automatikusan hátrébb sorolom magam, hiszen a nagyi mindent jobban tud. Anyuval ugyanez a helyzet, azzal a különbséggel, hogy ő meg mögém sorolja magát és tőlem várja az irányítást (egyre gyakrabban), pedig ha ő ott van, akkor én úgy veszem, hogy ő a főnök. Eszterrel van, hogy teljesen felcseréljük a folyamatokat: elkezdem én a levest, de ő fejezi be, vagy egy menüsorban én készítem a húst és ő a köretet. Jól kiegészítjük egymást és ez az elmúlt 1-2 egy év nagy felismerése volt. Én tényleg azt hittem, hogy főzni csak a saját konyhámban és egyedül tudok. Most már inkább azt vallom igaznak, hogy egyedül főzni ás konyhájában nem tudok. A többi variációra született már megoldás, de erre úgy látszik nem.