Az üstöt egy régi kopott kályha hevíti, ami több generáció óta alapkelléke a családi lekvárkészítésnek. Eredetileg Nagypapám nagyapjáé (az én ükapámé, huh) volt. Dédapám kisebb módosításokat eszközölt rajta, a jelenlegi formáját pedig már Nagyapám keze munkája is meghatározza. Nagy becsben van az öreg kályha, jó szolgálatot tesz. Így hát lekvárom bőven van, a munkálatokban pedig legfeljebb kisegítőként szoktam részt venni, de ez is legfőképp gyerekkoromban volt jellemző. Most viszont elérkezettnek láttam az időt, hogy magam is kezembe vegyem a nagy lekvárfőző fakanalat és nem is sejtettem, hogy milyen gyönyörű napot kapok ajándékba. Ha ilyen a lekvárfőzés minden nap kérek belőle, ha lehet.

Mostanában érett be vagy érik Göncön a barack, nincs mese: be kell főzni. Az egészben csak azt nem szeretem, hogy a majd 40 fokos melegben a tűzhely mellett kell ácsorogni órákon át. Nagymamám, a rutinos lekvárfőző és tündéri nagymama mélyen átérezte a helyzetet, amikor csütörtökön felhívott és felajánlotta, hogy menjek ki hozzájuk a hétvégén a kertbe a nagy diófa alá lekvárt főzni a rézüstben. 10 kiló 2 óra alatt meglesz, mondta. Kicsit izgultam, mindig izgulok, ha mások is figyelik, amit csinálok – főleg, ha az a valaki sokkal gyakorlottabb, mint én, de ez csak pár pillanatig tartott. Mire megérkeztem a gyümölccsel és minden más hozzávalóval felszerelkezve, a helyszín már tökéletesen előkészítve várt.

Akármennyire fő lekvárfőzőnek képzeltem magam ezen a napon – hiszen most az én lekvárom főtt, én ízesítettem és úgy keltem fel, hogy ez lesz az első igazi nagy önálló befőzésem – valójában megint én voltam a kislány, aki most nem a nagy barna szemein keresztül, hanem a fényképezőgép objektívje mögé bújva figyelte az eseményeket. Próbáltam itt-ott magamhoz ragadni a fakanalat, de egy bejáratott gépezetbe nem kell egy plusz fogaskerék. Drága nagyszüleim keze alatt égett a munka a jól megkoreografált rend szerint. Mire meghoztam az üvegeket már a megmosott, kimagozott barackokat öntötték az üstbe. Mire kettőt fordultam már égett a tűz. Alig gurítottunk le egy kupica pálinkát – le kellett tesztelni mielőtt a lekvárba tettem volna – már érkezett is a Nagyi a tiszta üvegekkel és a celofánnal (az kell a fedő alá különben bebarnul, igényes munka kerüljön ki a kezed alól, Fiam!) Beletesszük a cukrot, innen már csak 20 perc kell neki – hangzott az utasítás. Pedig még csak most kezdtük…

Dórikám, szólj a Nagymamának, hogy csináljon nekem egy lazát. Szaladok a konyhába és azzal a mozdulattal fordulok is vissza: Nagyi már ott várt az ajtóban, jöhettem vissza a laza fröccsel a kezemben. Leültünk, kivártuk a 20 percet és itt végre eljött az én nagy pillanatom: eldönthettem, hogy mennyi levendulát adok a lekváromhoz. Nagymamám kivételesen nem tett megjegyzést, nem próbált lebeszélni, sőt érdeklődve figyelte, hogy mi sül ki a levendula hadműveletből, de azt a végén semmiképp se engedte, hogy beletegyek még egy kiskanálnyit a majdnem kész lekvárba. Hamarosan kiderül, hogy igaza lett-e.

Ahogy Nagypapám előre megmondta, 1/2 4-re kész lettünk. Az egész művelet, üvegvásárlással, mosással, főzéssel, dunsztba csomagolással nem tartott tovább 2 óra 10 percnél. Mindezek ellenére nekem mégis olybá tűnt, hogy egész nap főztük a levárt. Minden perc ízét a számban érzem, és alig várom, hogy mehessek a nagy diófa alá a következő gyümölccsel megpakolt ládával.

Még nincs értékelve.

Kérjük, értékeljen

Előző cikkTúrós táska felfújt
Következő cikkBlogból magazin
2006. szeptemberében kezdtem el írni a Lila füge blogot, ami azóta sok változáson ment keresztül, mindig egyre több és szebb lett. Ma már nem blog, hanem ez az oldal. Persze nekem egy oldalnál sokkal több, mert az életem egyre nagyobb, izgalmasabb, szinesebb része.