Lekvárfőzést mindennap vállalok!

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nagymamám és anyukám minden évben többször odaáll a lekvárfőző üst mellé, így nekem sokáig nem kellett lekvárfőzéssel bíbelődnöm.

Az üstöt egy régi kopott kályha hevíti, ami több generáció óta alapkelléke a családi lekvárkészítésnek. Eredetileg Nagypapám nagyapjáé (az én ükapámé, huh) volt. Dédapám kisebb módosításokat eszközölt rajta, a jelenlegi formáját pedig már Nagyapám keze munkája is meghatározza. Nagy becsben van az öreg kályha, jó szolgálatot tesz. Így hát lekvárom bőven van, a munkálatokban pedig legfeljebb kisegítőként szoktam részt venni, de ez is legfőképp gyerekkoromban volt jellemző. Most viszont elérkezettnek láttam az időt, hogy magam is kezembe vegyem a nagy lekvárfőző fakanalat és nem is sejtettem, hogy milyen gyönyörű napot kapok ajándékba. Ha ilyen a lekvárfőzés minden nap kérek belőle, ha lehet.

Mostanában érett be vagy érik Göncön a barack, nincs mese: be kell főzni. Az egészben csak azt nem szeretem, hogy a majd 40 fokos melegben a tűzhely mellett kell ácsorogni órákon át. Nagymamám, a rutinos lekvárfőző és tündéri nagymama mélyen átérezte a helyzetet, amikor csütörtökön felhívott és felajánlotta, hogy menjek ki hozzájuk a hétvégén a kertbe a nagy diófa alá lekvárt főzni a rézüstben. 10 kiló 2 óra alatt meglesz, mondta. Kicsit izgultam, mindig izgulok, ha mások is figyelik, amit csinálok – főleg, ha az a valaki sokkal gyakorlottabb, mint én, de ez csak pár pillanatig tartott. Mire megérkeztem a gyümölccsel és minden más hozzávalóval felszerelkezve, a helyszín már tökéletesen előkészítve várt.

Akármennyire fő lekvárfőzőnek képzeltem magam ezen a napon – hiszen most az én lekvárom főtt, én ízesítettem és úgy keltem fel, hogy ez lesz az első igazi nagy önálló befőzésem – valójában megint én voltam a kislány, aki most nem a nagy barna szemein keresztül, hanem a fényképezőgép objektívje mögé bújva figyelte az eseményeket. Próbáltam itt-ott magamhoz ragadni a fakanalat, de egy bejáratott gépezetbe nem kell egy plusz fogaskerék. Drága nagyszüleim keze alatt égett a munka a jól megkoreografált rend szerint. Mire meghoztam az üvegeket már a megmosott, kimagozott barackokat öntötték az üstbe. Mire kettőt fordultam már égett a tűz. Alig gurítottunk le egy kupica pálinkát – le kellett tesztelni mielőtt a lekvárba tettem volna – már érkezett is a Nagyi a tiszta üvegekkel és a celofánnal (az kell a fedő alá különben bebarnul, igényes munka kerüljön ki a kezed alól, Fiam!) Beletesszük a cukrot, innen már csak 20 perc kell neki – hangzott az utasítás. Pedig még csak most kezdtük…

Dórikám, szólj a Nagymamának, hogy csináljon nekem egy lazát. Szaladok a konyhába és azzal a mozdulattal fordulok is vissza: Nagyi már ott várt az ajtóban, jöhettem vissza a laza fröccsel a kezemben. Leültünk, kivártuk a 20 percet és itt végre eljött az én nagy pillanatom: eldönthettem, hogy mennyi levendulát adok a lekváromhoz. Nagymamám kivételesen nem tett megjegyzést, nem próbált lebeszélni, sőt érdeklődve figyelte, hogy mi sül ki a levendula hadműveletből, de azt a végén semmiképp se engedte, hogy beletegyek még egy kiskanálnyit a majdnem kész lekvárba. Hamarosan kiderül, hogy igaza lett-e.

Ahogy Nagypapám előre megmondta, 1/2 4-re kész lettünk. Az egész művelet, üvegvásárlással, mosással, főzéssel, dunsztba csomagolással nem tartott tovább 2 óra 10 percnél. Mindezek ellenére nekem mégis olybá tűnt, hogy egész nap főztük a levárt. Minden perc ízét a számban érzem, és alig várom, hogy mehessek a nagy diófa alá a következő gyümölccsel megpakolt ládával.

Tetszett a recept?

- Mutass többet a szerzőtől -