Lila Füge, miért főzől te? – 10. VKF!

Főzök. Mára ez teljesen a részemmé vált és aki ismer, annak természetes, hogy van Lila Füge, és én otthon általában a konyhában vagyok megtalálható. Az egyik munkahelyemen az első napomon a HR-es leült velem beszélgetni, hogy jobban megismerjük egymást. Azt hittem, hogy kötetlen beszélgetés lesz, de alig értem vissza az asztalomhoz, már várt egy email, ami rólam szólt, bemutatott a többieknek, én voltam az új. Abban az állt, hogy rosszabb napokon, ha hazamegyek (akár este 10-kor is) nekiállok sütit sütni, mert az megnyugtat és segít leereszteni. Ezen elgondolkodtam, mert nem is emlékeztem rá, hogy ilyet mondtam volna – természetesen mondtam, mert így igaz. Nincs is annál jobb, mint a kedvenc helyiségemben a saját tárgyaim között pepecselni, méregetni, kevergetni, gőzt és forróságot csinálni, ízeket próbálgatni, kombinálni, kóstolgatni, majd illatokkal megtölteni a lakást. És persze a tepsiből forrón kikanalzni a sütit.

Ha jobban belegondolok ezért szerettem meg ennyire a sütést-főzést. A létrehozás, az alkotás, a folyamat miatt. Hogy egymástól független dolgokból valami összefüggő, teljesen új, harmónikus dolog kerekedik ki. Ami ráadásul másoknak is örömöt okoz.

Mindezt mikor és miért kezdtem el? A tömör válasz erre talán meglepő módon az, hogy unalomból. Főiskola, egyetem alatt napközben sok időm volt. Megesett, hogy nem jártam be órákra, viszont külső kerületben laktunk, nem mindig mentem be a városba és egy idő után elegem lett az olvasásból és a Szívtipró Gimiből. Abban az időben anyukám már nem főzött ránk minden nap, így nekiláttam én, és nagyon hamar rájöttem, hogy ez nagyon jó időtöltés lesz számomra. A csajos bulik gyorsan átalakultak, fontos részükké vált az, hogy én főzök valamit. A legjobban talán én élveztem ezt, de lányok biztos mást mondanának.

Persze ahhoz, hogy egyáltalán a sütést (elsősorban) és a főzést (akkor még másodsorban) találjam meg, mint unaloműzőt, szükség volt egy alapérdeklődésre. Ezt a legnehezebb meghatározni. Anyukám egészen kicsi korunktól kezdve szívesen látott minket a konyhában. Mindig volt saját feladatunk (a salátaöntetet a mai napig én csinálom), kaptunk saját tésztát, amit gyúrhattunk, formázhattunk, szaggathattunk. Nézhettük, ahogy a pogácsa pirosra sül, a csirke forog a grillsütőben és ahogy felfut az élesztő a bögrében. Minden folyamatot mindig kedvesen, türelmesen, anyukásan elmondott anyu, de már nagyobb korunkban sem volt feladatunk a sütés-főzés, csak akkor csináltuk, ha kedvünk volt hozzá. A mai napig nagyon kellemes érzések töltenek el ha a régi konyhánkra gondolok, ez ugrik be, ha a meleg otthoni hangulatot próbálom felidézni.

Már nem emlékszem, hogy egészen kicsi korunkban a húgom mennyire vett részt a konyhai ténykedésekben, azt feltételezem, hogy inkább focizott vagy BMX-ezett, de tény, hogy mostanság néha viccesen-dühösen felhív, hogy miért voltam ennyire mohó, miért nem hagytam neki is valamit a konyhaimádatból, amikor születtem. Csak hozzuk ezt is magunkkal valamennyire…

Nem dicsekvésből mondom (pedig de), hanem büszkeségből inkább, hogy otthon mindig naaagyon finom ételek voltak, és itt a többesszám sem véletlen. Általában többféle finomság közül is válogathattunk. Nem voltunk napközisek, mert napközben a nagyi főzött ránk (ezt akkoriban még nem értékeltem mindig annyira, mert sokszor volt főzelék – a gyereknek az kell! Azóta persze már leírtam a sárgarépafőzelék receptjét, mert olyat csak a nagyi tud – és most már én is!). Este pedig anyu főzött, mert estére is meleg étel dukált.

Nagymamám egészen elképesztő dolgokra képes a konyhában. Konyhaművészetét nehéz meghatározni, mert egyrészt hatott rá a háborút is megélt szegény család takarékos, tápláló ételt előteremtő konyhája, másrészt pedig a Párizsban eltöltött évek és a francia konyhaművészet. Alapnak nem rossz. Párosul ehhez az a gondos(kodó) és dolgos életfelfogás, ami arra készteti őt a mai napig, hogy minden évszaknak megfelelően a lehető legtöbbe (semmi nem megy a kukába) és a legfinomabbat hozza ki az alapanyagokból. Nyáron fő a többféle lekvár (kedvencem a ribizli), készülnek a befőttek, a paradicsomlé és a szárított zöldségek. Ez utóbbi nagy mestere a nagypapám (nagyi állandó, hűséges, precíz, aprólékos kuktája), akinél apróbbra senki nem tudja a több kilónyi sárga és fehérrépát felkockázni, hogy házi vegeta készüljön belőle télire. Ősszel további lekvárok (szilva!) és savanyúságok kerülnek az üvegekbe és elkezdődik a felkészülés a karácsonyra. Készül a kandírozott narancs és citromhéj, ami ezután fekete csokoládéba márttatik és Billenő néven várja, hogy pillanatok alatt betömjük a karácsonyi vacsora előtt. Karácsony környékén százféle aprósütemény sül, és ezek mellett természetesen mindenkinek elkészül a kedvenc tepsis süteménye is. Zserbó, fehérsüti, Jetty-torta, stb. Nagybátyám, húgom, én, stb. Azt nem tudom pontosan, hogy tavasszal-e, de készül a házi tészta, ami több méretű metélt és eperlevél formájában napokig szárad a szobákban a legkülönbözőbb helyeken. A világ legfinomabb húslevesébe házi tésztát teszünk. A nagyi egy étteremben csak beleszagol és egyszer belekóstol a levesbe, majd másnap egy az egyben elkészíti otthon. Finomabban. Nem létezik számára lehetetlen, minden receptnek megvan a helye és ideje és mindezt a legtermészetesebb módon, mintha nem is jelentene erőfeszítést.

Anyukám azt vallja magáról, hogy ő nem annyira szeret főzni. Na és sütni, azt meg aztán végképp nem. Ehhez képest voltak szüleimnek olyan barátai, akik valamilyen furcsa okból kifolyólag vasárnaponként mindig dél körül jártak mifelénk és soha nem mulasztották el, hogy becsöngessenek. Mostanában a nagy családi ebédeket követő 3-4 napban az egész családnak van mit ennie, mert egy ebéd során nem tudjuk a legalább 3 főfogást és az azokat megelőző és követő egyéb fogásokat elpusztítani, pedig sokan vagyunk és szeretünk enni. A sütni nem szerető anyukám többféle pogácsának is nagymestere, túrós, krumplis, sajtos, juhtúrós (és akkor nem is említem a világbajnok mézeskrémest és egyéb süteményeket, pl. a túróst). Mindegyik isteni, még ha néha kicsit oldalra dől is. De a legjobb anyukám főztjében az, hogy a klasszikus házikosztot (hmmm lecsós csirke) a legmagasabb fokon műveli, de a rutin mellett bátran kísérletez: Kúsza, azaz arab töltött tök, szecsuáni tésztás csirke, sri lankai curry-s csirke, újabb és újabb gyümölcslevesek csak hogy a családi kedvenceket említsem.

Anyutól tanultam a konyha szeretetét, ami furcsán hangzik, ha elhisszük neki, hogy nem szereti annyira a konyhai ténykedést. De én ezt nem hiszem el, mert ennyire finomat csak szívvel-lélekkel lehet főzni és szerintem pont ez az egésznek a lényege. A szív és a lélek.

Receptet nem tudtam választani, mert úgy éreztem, hogy ha egyet kiemelek azzal a többi kevésbé lesz fontos. Azért este felteszek egyet mégis, de nem nagyitól és nem is anyutól.

Azért crème brulée-t, vagyis égetett krémet készítettem, mert szimbolizálja számomra azt a sok mindent, amit gondolok a főzésről, amióta tudatosabban ténykedek a konyhában. Az égetett krémet mindenki szereti, különlegesség is meg nem is, elegáns is és nem is, valahol egy alapédesség, de mégis sokan izgatottak lesznek, ha lehet crème brulée-t rendelni. A cukorréteg miatt kisebb fajta misztikum övezi, pedig nem nehéz elkészíteni. A francia konyha remeke, amit fogyasztani és készíteni egyformán nagyon nagyon jó.