Az én lecsó-sztorim (Dóra)

A lecsó érzelmi ügy minálunk. Olyannyira, hogy érzelmi indíttatásból életem első 20 évéből teljesen ki is maradt. Persze a “minálunk” az egész nemzetre is vonatkoztatható, biztosan mindenkinek megvan a saját sztorija, hogy miért és hogyan szereti a lecsót, vagy éppen miért utálja. Ez most az én történetem.

 

 

Anyukám, egy szerencsétlen óvodai kényszeretetésnek köszönhetően a mai napig nem képes paprikát enni. Innentől vége is lehetne a sztorinak: anyu nem eszik paprikát, mi nem eszünk lecsót, köszönöm szépen, ennyi volt. Persze, hogy nem ilyen egyszerű. Ugyanis apai nagyanyámék imádták a lecsót. Amint elindult a szezon, téma volt. Beszéltek róla, apukám vágyakozott utána. De nálunk nem volt lecsó.

Agárdi nyaralásaink során a nagyiékkal úsztunk a lecsóban: a vállalati nyaralóban rezsókon főzték az asszonyok, mindenki ahogy szerette. Volt, aki jó csípősen, volt aki rizzsel, mások sok kolbásszal.

Vita volt a paradicsom-paprika arányokon, a lábas méretén, a levén – hosszú lére kell-e hagyni vagy jó sűrűn jó. Én szívtam az illatát, pácolódtam a gőzében, figyeltem ahogy készül, vágytam rá… és a végén nem ettem belőle soha. Úgy éreztem, hogy nem tehetem, hiszen a lecsó rossz dolog. Azt már nem elemzem itt ki, hogy azért tartottam-e rossznak, mert anyukámat megbetegítette még a paprika gondolata is, vagy azért, mert kisgyerekként éreztem a cseppet sem felhőtlen anyós-meny viszony lappangó feszültségét. A lényeg az, hogy egészen addig nem ettem lecsót, amíg nem kezdtem el a saját háztartásomat vezetni.

Addigra jó sok tapasztalatot gyűjtöttem, az agyam jegyzetelt és egyszer csak belevágtam. Olívaolajon indított vega lecsóval kezdtem, most pedig a szalonnán és kolbászzsíron induló rizses lecsó a kedvencem. És ki tudja mi jön még. Maradjunk annyiban, hogy mindenkinek megvan a saját lecsó-szorija. És a hozzá tartozó receptek.

Rizses lecsó recept

 

Tetszett a recept?

- Mutass többet a szerzőtől -