Blogírás és a vasárnapi ebéd

A Pirikenagyi blogon Albanában merült fel a kérdés, hogy vajon hogyan tolerálja családunk a blogírást. Az elmélkedés hógolyóvá, vagyis khm, elnézést, Kördés®sé nőtte ki magát gyorsan (már egyre profibbak vagyunk a meme játékokban), hozzám Kicsi Vútól érkezett meg.
Lássuk csak… halmozottan előnyös helyzetben vagyok tolerancia szempontból és még így is azt kell mondanom, hogy összességében jelent némi picike terhet, de legalábbis változást az életünkben a gasztroblogolás.
Tolerancia szempontból fontos tényezők:
– ketten vagyunk, nem 4-5 éhes, türelmetlen családtagot kell feltartanom a megfelelő beállítás és fényviszonyok megtalálásával;
– életem párja fotózik, tőle tanultam mindent, amit eddig tudok, így néha még részt is vesz, tanácsot ad az ételfotózáshoz(-ban);
– szeret enni is;
– büszke rám a főzés miatt és még akkor is elolvassa a bejegyzéseimet, ha nem vagyok ott.
Ez elég jó alap szerintem és még így is gyakran elhangzik a “hja, még nem fotóztad le?” kérdés. Ennek kivédésére viszont már kifejlesztettem a technikát: úgy főzök, hogy eleve beépítek egy plusz adagot, azt az elején félreteszem és csak az étkezés után foglalkozom a fotózással. Elég jól bevált.
Nálunk a probléma inkább a blog további gondozásából fakad. Csak itthon, csak szabadidőben tudok a LF-vel foglalkozni és az talán már a post-okból is kiderült, hogy nem sok szabadidőm marad a napi rohanás (és a főzés) mellett, hogy mást ne is említsek. Ilyenkor néha van egy kis féltékenykedés az időre, amit így nem csak Vele töltök…, de már erre is van megoldás, mert Neki is lett blogja (ez itt a reklám helye).
A pozitív oldalát a dolognak nem részletezem, mert abban mindannyian, akik csináljuk, osztozunk. És milyen jó hogy!
Ki mesél még? Piros Alma? Zsófi?

Tetszett a recept?

- Mutass többet a szerzőtől -