Szinte az összes kutatás szerint a vanília a világ kedvenc íze, ennek megfelelően félelmetes mennyiségű termék gyártásánál használják fel összetevőként. És egyáltalán nem csak élelmiszerekről van szó, hiszen az a jellegzetes, édes illat is fontos része az életünknek. Ekkora igény esetén természetesen lehetetlenség kizárólag természetes, valódi vaníliát használni és az az igazság, hogy nincs is értelme.

Anyám számára még tökéletesen megfelelt a mezei vaníliás cukor, az eredeti változatot felesleges sznobériának tartotta és biztos vagyok benne, hogy nincs ezzel egyedül. Az is nyilvánvaló, hogy a fogyasztók egy jelentős része nem feltétlenül képes különbséget tenni a szintetikus és az organikus módon létrejött vanília íze között, ennek ellenére státusz szimbólummá vált mindenáron az igazit használni. Sőt, hajlamosak vagyunk lenézni a laborban készült vanília aromát – magam is bűnös vagyok ebben, bevallom.

Két dolgot kell összeegyeztetnie egy felelős fogyasztónak, elnézést, három lesz az. A két legfontosabbként a minőséggel és a fenntarthatósággal akartam kezdeni, de lássuk be, a termék ára egyáltalán nem elhanyagolható tényező. De ha anyagi korlátokkal nem is kell számolnunk, abban a mennyiségben, amiben a világ szeret vaníliás mindenfélét fogyasztani, szagolni, kenegetni,

az eredeti orchideából termelt változat soha nem fog rendelkezésre állni. Soha.

Egy kis történelem: A vanília mint sok más növény, Amerikából származik, ott is a középső részről, a maják és az aztékok már ismerték és használták. Természetesen máshol is megpróbálkoztak a különleges orchidea termesztésével, de hosszú időn keresztül sikertelenül.

A virágok nyíltak, de nem termékenyültek meg, nem volt termés. Aztán 1836-ban Charles Morren, egy belga kertészeti szakértő rájött, hiába a növény, ha nincs hozzá megfelelő méh, ami szépen átviszi a fiúról a lányra a port. Szerencsére nem kellett rá sokat várni, hogy 1841-ben Réunion szigetén egy rabszolga, Edmond Albius rájöjjön, hogy hát kézzel is meg lehet ezt oldani, nem kell hozzá feltétlenül valami rovar. Ha azt hiszitek, hogy ezért felszabadították és megjutalmazták, tévedtek sajnos. Később felszabadult, de nem volt jó élete szegénynek, pedig nélküle ki tudja, milyen fagyit ennénk.

A kézi porzásnak köszönhetően a közeli Madagaszkáron hatalmas vanília ültetvények jöttek létre, a sziget a mai napig meghatározó forrása a fűszernek. Az a legdurvább Albius módszerében, hogy bármivel próbálkoztak, azóta sem találtak jobbat a “bottal felemelem a bibét és hüvelykujjal rádörzsölöm a másikra a virágport” megoldásnál. Azt meg gondolom, mindenki el tudja képzelni, ez mennyire termelékeny módszer. Főleg, hogy egyszerűen hangzik, de az orchideák híresen hisztis lények, úgyhogy nem lehet csak úgy nekik esni, a legtöbb vanília farmer gyerekkorától tanulja a porzás technikáját. Ha pedig végre van termés, már csak néhány hétnyi bonyolult ilyen-olyan munka van hátra a megfelelő időben, a megfelelő hőmérsékleten elvégezve, hogy létrejöjjön az a barna tok, amit a boltban látunk. A nyers változatból 5-7-szer nagyobb mennyiségre van szükség, szóval rendkívül szapora és egyszerű munka ez, na.

Ha ez nem lenne elég nehézség, a klímaváltozás miatt egyre gyakrabban pusztító viharok is szeretnek beleszólni a folyamatba, néha veszélybe sodorva az egész éves termést. Ráadásul, mivel a vanília a sáfrány után a legdrágább fűszer, a spekulánsok is szívesen birizgálják a piacot és természetesen minden problémának a farmerek és a fogyasztók isszák meg a levét végül. Ugyanis rendkívül sajnálatos módon míg a kávé és csokoládé esetében már egyre jellemzőbb a közvetlen kapcsolat a farmerek és a gyártás között, a vanília rengeteg kézen megy keresztül, mire elér rendeltetési helyére. És minél több a résztvevő, annál nehezebb ellenőrizni a folyamatot, illetve annál többen akarnak rajta meggazdagodni. A helyzet annyira rossz, hogy a farmerek számára néha nem éri meg beletenni a sok hónapnyi munkát, annyira alacsonyak a felvásárlási árak. Madagaszkár népességének 70 százaléka él szegénységben egyébként, szóval nem úgy néz ki, mintha ők gazdagodnának meg a buliból leginkább.

Ezek után nem csoda, hogy a felhasznált vanília kevesebb, mint 1 százaléka származik természetes forrásból.

A vaníliás cukorban is használt, laborban készült vanillin ugyan csak egy a 250 összetevőből, ami létrehozza az eredeti vanília ízét, de azért elég jól működik. Nyilván nem tudja visszaadni a Bourbon változat rumos aromáját, a tahiti virágos felhangját vagy az indonéz termés füstösségét, de ez nem is feltétlenül olyan nagy gond. Ugyanis az a jó hírem van, hogy sütemények és torták esetében még a professzionális kóstolók sem képesek különbséget tenni a mesterséges és az igazi között. A hőkezelés ugyanis megszünteti az orchideából származó fűszer előnyeit. Úgyhogy mindannyian nyugodtan csendben maradhatunk ezentúl, velem az élen. A fagylalt és a krémek persze egészen más kategória!

A jó hír után megint egy rossz: a vanilin gyártása sajnos veszélyes környezetszennyezéssel jár. Szerencsére létezik már új módszer, ami megszünteti ezt a problémát, csak el kell terjednie. És akkor végre legalább a vaníliás cukorral kapcsolatban tökéletesen tiszta lehet a lelkiismeretünk. Nem azt mondom, hogy soha többet ne használjunk igazi vaníliát, hogy is mondhatnék ilyet, amikor hitem szerint valóban a boldogság egyik forrása. De érdemes megfontolni, mikor van értelme és mikor nincs. A legjobb pedig az lenne, hogyha ezen a területen is szerepet játszana a fair trade, a farmerek ellenőrzött és biztonságos körülmények között hozhatnák létre a csodálatos vaníliát. Amíg ez nem történik meg, ki vagyunk szolgáltatva a spekulánsoknak és a viharoknak, sajnos bármikor úgy felmehetnek az árak, hogy kevesen engedhetik meg majd maguknak az igazival készült termékek fogyasztását.