Esküvő sallangok és megőrülés nélkül

A kiindulás az volt, hogy én egyáltalán nem szerettem mások esküvőjét. Nem tetszett, hogy megszabják, milyen ajándék kell, vagy hogy a végén kiderült, hogy inkább pénzt adjak, nem szerettem, hogy amikor éppen a legrosszabb passzban vagyok, néznem kell, ahogy mások elolvadnak a boldogságtól. Oké, ez ostoba érv, a lényeg, hogy nem szeretem az esküvőket. De akkor hogyan szervezzek, és hogyan hívjak meg embereket, ha ennyire utálom az egészet?

Mivel a férjem már egyszer volt nős, eleve nem akartam ráerőltetni egy újabb parádét, arról nem is beszélve, hogy mire az esküvőnkre sor került, én 42, ő 59 éves volt. Tudom, hogy nem a kor számít, de legkevésbé sem akartam uszályban vonulni ennyi idősen száz vendég előtt, egy vagyonért. Közben az is távol állt tőlünk, hogy csak beugorjunk az anyakönyvvezetőhöz. Köztes, pont nekünk való megoldást szerettünk volna. Így kénytelenek voltunk nekifogni, és egy csak ránk szabott, elegáns, egyszersmind visszafogott eseményt szervezni, ami azért emlékezetes marad. Utólag azt gondolom, sikerült, és a vendégek sem voltak elégedetlenek.

Helyszín, ruha, ebéd

Ha már vendégek: azzal kezdtük, hogy a meghívottak számát 50 főre szűkítettük. Ami azt jelenti, hogy a közvetlen, legszűkebb családon kívül – anyám, a férjem anyja, mi ketten és a kisfiunk – mindketten 20-20 főt hívhattunk. Ez soknak is tűnhet, de valójában nem az, ha nem akarod, hogy sértődés legyen a családban, nálunk így is lett…

Rajtam kívül biztosan mindenki a ruhával kezdi a szervezést, nekem ez volt nagyjából az utolsó. És nem azért, mert nem szerettem volna gyönyörű ruhát. Anyám női szabó, így ebben nagy szerencsém volt, tudta, hol lehet szép anyagokat venni, és csak ennek a költségét kellett állnom – igaz, itt a minőségre szavaztam, és drágábbat választottam. Ráadásul azt is tudtam, hogy nem fogom őrizgetni ezt a darabot, most jutottam el oda, hogy végre felrakom a netre, és eladom. Ebből kiindulva, szerintem simán kapható használt és szép ruha, jó áron a neten, de nagyon sok olyan is akad, ami nem kifejezetten esküvői, mégis nagyon szép, és erre a célra is alkalmas.

A ruhán kívül a másik nagy kérdés mindig a helyszín. Mindkettőnknek tetszett a budai Art’otel, és mivel van egy nagyon szép, régi része is, ahol kifejezetten patinásabb rendezvényeket tartanak, ide szerveztük a szertartást is, anyakönyvvezetőstül. Ez pluszköltséget jelentett ugyan, de megérte, hogy nem kellett ötven embert mozgatni egyik helyszínről a másikra.

A hotel, függetlenül attól, hogy esküvőről van szó, teljesen átlagos árakat adott, fejenként 9000 forint volt a háromfogásos menü, amihez italcsomagot is normális áron ajánlottak. A tortát régi jó barátunktól, Viczkó Beától (Kopenka) rendeltük, az ára pont annyi volt, mint ha egy szülinapi torta lenne, egyáltalán nem jelentett extraköltséget, hogy esküvőre készült. Ami még fontos volt, hogy nem esti rendezvényt akartunk, éjjelig tartó bulival, mivel a családot hívtuk meg kizárólag, ezért nekünk az ebédre esett a választásunk. Este pedig tényleg nagyon szűk körben, öten elmentünk még inni valamit.

Köszi, NEM esküvőre lesz!

Mivel meghívóból viszonylag kevés kellett – nem ötven, mert családtagok jöttek –, ezért nem volt nagy összeg, akkor sem, ha itt a minőségre szavaztunk, és nem a saját kezűleg készített változatra. Az akkor még működő Karcsi Papírboltjában készíttettük, nagyon elégedettek voltunk.

A búcsúajándékunkat imádtam. Egyszer az Őrségben vettünk egy keramikustól kis kék kerámiamadarakat 500 forintért, tőle rendeltünk 50 darab madárkát, és mindenki nagyon örült neki. Minden mást, ami dekorációnak számít, tényleg saját magunk csináltunk, és ez nem jelentette azt, hogy esetlenül néz ki, mert nagyon egyszerű megoldásokat választottunk. A csokrot szándékosan nem rendeltem, hanem a sarki virágosnál vettem – egy csokor szellőrózsát és egy csokor rezgőt, illetve mindenféle zöldeket, amiket az asztalra szántam. Méterben pedig ekrüszínű és zöld damasztszalagot. Előbbivel kötöttem össze a csokrot, eleve nem tetszettek a nagyon kimódolt, merev kreációk.

Menü- és névkártyát magunk nyomtattunk a papírboltban vett krémszínű papírra. Lyukasztóval vágtam egy pöttyöt a névkártya sarkába, ebbe bújtattam egy kis szál zöldet. A menükártya pedig egy szimpla zöld szalagból készült masnival átkötve került az asztalra. A hotelnek szerencsére pont olyan zöld színben voltak gyertyái, amiket a szintén tőlük kapott ezüst gyertyatartókba tettek a terítéshez.

Mivel szerettem volna, ha az ebéd mellett is emelkedett a hangulat, összeállítottam a Spotify-on egy listát. A szálloda hangosítást is biztosított a helyszínhez, így nem kellett külön senki, aki ezt intézi.

Lagzi helyett utazás

Ahogyan igyekeztem visszaemlékezni, mire kellett még figyelni, költeni, rá kellett jönnöm, hogy mindezeken kívül nem nagyon találok egyebet. Sokkal emlékezetesebb és nagyobb készülődéssel járt az utazás, az esküvő helyett ez lett igazán maradandó.

Bár augusztusban mindig elutazunk hosszabb időre, most ez lett kvázi nászutunk is, amire egyértelmű volt, hogy a kisfiam is jön. Az egész utat a férjem szervezte, odaadóan és minden részletet pontosan megtervezve. Életünk egyik legjobb útja volt, és soha egy percig nem bánom, hogy valami puccos és nagy esküvő helyett három fantasztikus hetet töltöttünk Olaszországban és Svájcban.