Dóra karácsonyi vallomása

Hitegetem magam, hogy évről évre javul a helyzet, de azt hiszem, ezt rajtam kívül senki nem veszi komolyan. Eleinte, amikor megjelent valami nyomtatásban, könyv vagy magazin, a kezembe sem tudtam venni. Megérkezett a nyomdából, én pedig azonnal zombi üzemmódra váltottam anélkül, hogy belelapoztam volna… Valahogy bekeveredett az autóm csomagtartójába, ahonnan napokig nem vettem ki. Ilyenkor azzal a tudattal közlekedem, hogy ott lapul valami a csomagtartóban, amiről egyre többen mondják nekem, hogy mennyire klassz, én meg még ki sem nyitottam. Sőt, ha valaki úgy lapoz bele, hogy véletlenül észreveszem, rögtön elmenekülök.

Mostanra jutottam el odáig, hogy még aznap megnézem, amikor megérkezik hozzánk a szerkesztőségbe. Egyből észreveszem, hogy mit csinálnék másképp – feledve a rengeteg munkaórát, a sok-sok lelkes, tehetséges, kitartó ember munkáját, a tervezést, az egyeztetést, a nevetést, a sikerélményt, a küzdelmet és a verejtéket. Mindent elfelejtek… és csak várom, hogy elcsendesedjen végre körülöttem a zakatolás.

Ez a pillanat elérkezik, most már tudom. Csak ki kell bírni addig. Kitesszük az első posztokat, megveszitek az első példányokat, és csoda történik. Valahogy leválik rólam az egész, önálló életre kel, és már nincs felette hatalmam, ahogy neki sincs felettem. Egyszer csak tárgy lesz belőle, az, aminek lennie kell. Egy magazin, amelyet szívvel-lélekkel készítettünk, amelybe az álmainkat, a vágyainkat, a tudásunkat és a mondanivalónkat szőttük. Nektek készítettük, a tiétek.

És aztán ez az egész kezdődik elölről.