Lustaságból, kényelemből vackot eszünk?

Hiába eszünk gyümölcsöt és zöldséget, a minőség annyira leromlott, hogy veszélyben az életünk – állítja egy új könyv, a The Way We Eat Now szerzője, Bee Wilson a The Guardian egy cikkében.

A mag nélküli szőlő másból sem áll, csak cukorból! A Pink Lady alma egy marketingtermék, amelyet úgy terveztek, hogy az édes íz legyen a domináló! Már a gyümölcsök sem egészségesek! – állítja Wilson rögtön az elején.

A helyzet az, hogy ezt a harangot már jó ideje kongatják séfek, antiglobalisták, környezetvédők és dietetikusok is. Raymond Blanc, két Michelin-csillagos brit séf például már sok évvel ezelőtt azon dühöngött, hogy a Pink Lady nemcsak túl cukros – ezért egészségtelen –, de háttérbe szorítja a helyi termelésű, komplexebb, de kevésbé uniformizált ízű almákat. Ahogy a mag nélküli szőlőről is számos elítélő cikk született már – holott már az ókori rómaiak is képesek voltak az előállítására.

Az egész évben kapható, félelmetesen sokáig eltartható, szuperédes és még csak nem horrorisztikusan drága szőlő azért erősen gyanús, ahogy a mindig ugyanolyan ízű és külsejű almák is kétséget ébreszthetnek valódiságuk felől. A fenntartható fejlődés szempontjából pedig különösen aggasztó tény, hogy mindkettő csak a világ bizonyos pontjain terem meg, tehát rengeteg szállításra és csomagolásra van szükség, amíg eljutnak a vásárlókhoz.

Azokban az országokban, ahol nem süt eleget a nap – mint Nagy-Britanniában, Németországban vagy a skandináv országokban –, és emiatt kevés a hazai termelésű gyümölcs, a Thompsons szőlő és a Pink Lady valóban komoly szerepet játszhat a piacon, hiszen az összes többi fajtát is több száz kilométerről szállítják oda. A magyarhoz hasonló viszonyok között azonban nagyon nehéz elképzelni, hogy egy kilónként 900 forintba kerülő alma valódi versenytársa legyen a 200–300 forintos helyi rokonoknak. Ahogy az olasz és a spanyol szőlő is elsősorban egész éves szezonjával és eltarthatóságával verhet rá a sajnos csak rövid ideig elérhető magyar Pannóniára. A mag nélküli szőlő és a túlságosan tökéletes almák világuralmi tervei ezért talán inkább csak Angliából nézve tűnnek annyira félelmetesnek. Az már csak ráadás, hogy az asztali szőlő cukortartalma hagyományosan magas, és a Pink Lady kalóriatartalma pontosan ugyanannyi, mint a savanyúbb Granny Smith-é.

Wilson cikke és könyve természetesen nem áll meg az almák, szőlők hibáztatásánál, és rengeteg igazságot tartalmaz. Vélhetően mindannyian többet eszünk, mint a nagyszüleink, és kevesebbet mozgunk. A boltokban kapható élelmiszerek között egyre magasabb a feldolgozott, ipari körülmények között készült ételek aránya. Egyre nagyobbak a tányérok és az adagok. Egyre gyakrabban eszünk, és a világ minden tájára elterjed az étkezések közti rágcsálás szokása. Lassan minden és mindenhol kapható lesz, lecsökken a szezonális termékek és a helyi termelés jelentősége. Ijesztő arányban terjed az elhízás – egy tavalyi adat szerint a magyarok a legkövérebbek Európában.

A túlsúlyosok hazai aránya nem meglepő, hiszen a sok ország számára irigylésre méltó mennyiségű és minőségű zöldség és gyümölcs ellenére egy 2015-ös nemzetközi kutatás arra jutott, hogy Magyarország a lakosai étkezési szokásai alapján a világ tíz legkevésbé egészséges étrendjét folytató országa közé tartozik.

Ugyanez a kutatás, amelyre egyébként Wilson is hivatkozik, azt állítja, hogy a legegészségesebben étkező nemzetek jelentős része Afrikában található. Például Csád, Nigéria, Kamerun lakói hiába esznek vélhetően jóval kevesebbet, mint egy átlagos európai, az étel minősége jobbnak mondható. A kutatók szerint a fejletlenebb, szegények országok ételeiben kevesebb kalória van, viszont több a rost és a tápanyag, ezért a bevitt mennyiségtől függetlenül egészségesebbnek minősül.

Afrikában tehát azért halnak meg az emberek, mert ugyan remek az ennivaló minősége, de nincs belőle elég, míg a világ gazdagabb országaiban rengeteg étel elérhető, de annyira vacak, hogy abba betegszünk bele.

A megoldás természetesen ismert: együnk minél kevésbé feldolgozott, szezonális, helyi alapanyagot, ügyeljünk a rostbevitelre, csökkentsük a só- és a cukorfogyasztást, és semmit ne vigyünk túlzásba. Egyszerűnek látszik, de mindannyian tapasztalatból tudjuk, hogy pont a választék gazdagsága és a rengeteg kényelmi termék miatt borzalmasan nehéz be is tartani.

Bee Wilson mindenesetre bizakodó. Érdekes módon pont azért reménykedik, mert ha néhány évtized alatt ilyen mértékben sikerült átalakítani a mezőgazdasági és élelmiszeripari termelést, akkor nyilvánvalóan képesek vagyunk a helyes irányba történő változásra is. Mármint technológiai szempontból, hiszen már a paradicsom ízét biztosító gént is azonosították a tudósok, szóval lehet, hogy hamarosan megint lesz neki. Csak akarni kell.