A tiltott gyümölcs (és zöldség) izgalma

A mi családunk imádja a lecsót, ha szezonja van. Persze mindenki másképp, férfiasan tojással, kolbásszal, nőiesen tarhonyával, rizzsel és igen, virslivel és én, néha még mindig titokban, a vajas kenyérrel.

Az egyébként úgy volt, hogy nem is szerettem a lecsót. Jó, persze nem is tízéveseknek van kitalálva, meg úgy különben is, nem trendek és cél-, meg korcsoportok szerint készültek az ételek a múlt században. Ettük, ami termett, persze régi receptúrákkal és tökéletes alapanyagokból. Illetve a lecsóhoz még az se kellett, megmaradt nyári paprikák és kissé petyhüdt paradicsomok végül mind egy nagy fazékban fejezték be pályafutásukat, mielőtt a részünkké váltak. (Ezért nem véletlen a zöldségesek eddig megmaradt lecsópaprika elnevezése, amit még mindig az ömlesztett, kissé túlérett és leárazott, vegyes színű paprikahalmazra használnak. Ezekből válogatva viszont tényleg ízes lecsót lehet főzni.)

Még egy adalék a múlt századhoz. A lecsószezon ideje a primőrök elöregedésével, augusztusra és szeptemberre esett. Így történt, hogy napközis létemre, többgenerációs együttélésben szülőkkel, nagyszülőkkel és dédszülőkkel, a hétköznapi otthoni ebédekből nem nagyon részesültem. Már azt sem nézték jó szemmel, hogy az ötórás hazaérkezésemkor a bejárati ajtón túljutva, a közeli hűtőszekrény ajtót nyitom ki először, hiszen nálunk a vacsora pontban hét órakor kezdődött és a félnyolcas híradóig tartott, amit utána együtt néztünk, a már leszedett asztal mellől. Közbeeső étkezéseknek nem volt helye a mi környezetünkben. Persze mindez végtelen természetességgel zajlott, családi tradícióink nem róttak senkire emészthetetlen terheket. Kivéve a lecsót a vajas kenyéren…

 

Próbálta rajtam kívül ezt, más is? Miután családtagjaim rajtakaptak egyszer azon, hogy az előszobai nyitott hűtőajtó előtt állva, élvezettel kanalazom a lecsót a vajjal jól megkent, héjától megszabadított zsúrkenyérre, több-generációs és hangzású kórusban hallgathattam, hogy ez már igazán túúúúúlzááááás. És akkor leálltam. Látszólag. Pedig nem az.

Iszonyú finom. Számomra a gyerekkori lecsóevés egyetlen formája. Leginkább azért, mert csak a sűrű szaftot tettem a puha vajas kenyérre, a paprikahéjak nélkül. Ízemlékként azt tudom felidézni, hogy a zsúrkenyér miatt puha, a vaj miatt krémes, a szaft miatt fűszeres.

Nekem tökéletes ízharmónia karöltve az állaggal. Később ha lecsó volt az ebéd, nem is ettem. Kivártam a láthatatlan pillanatot, amíg a szaft kihűlt és családom a nagyszobában volt. Kenyérbél gyorsan megkenve, kiskanál és ettem egy falatot. Persze most esik le, hogy ennek ipari változata volt az akkor divatos pirosaranyos – margarinos kenyér, de a mi háztartásunk mint a bűnös kólát, ezeket is mellőzte.

Idővel lett saját lecsókészítési technikám. Készül hideg lecsókrém is. Most már nem titok a lecsó vajas kenyérrel sem. Persze így sokat vesztett a kezdeti rajongásból. Viszont a legjobb nyári uzsonnák és vacsorák egyike, amivel kisgyereket is bátran kínálok. Komolyan, ma már nagyobb kihívás puha, fehér, zsúrkenyeret találni…

Még nincs értékelve.

Kérjük, értékeljen

Előző cikkHideg lecsókrém gyerekeknek (is)
Következő cikkCsirkemájas lecsó
"Ami a szívemen, az a szádon" Kreatív tervezéssel, kommunikációval foglalkoztam. Fokozatosan alakult úgy az életem, hogy ma már szinte minden időmet a gasztronómia világában töltöm. Családi örökségem az osztrák polgári konyha és az erdélyi nyárikonyhák receptjei és történetei. Eredeti alapanyagok és elfelejtett ízemlékek után kutatok, amelyeket újrateremtek a konyhában. A főzés és a hozzá kapcsolódó vizuális tálalás számomra kommunikációs csatorna. Esszenciája a játék, szeretet, szenvedély, születés, kutatás, kíváncsiság, tanulás, tanítás. A Diana mosolya blogon ebből lehet inspirálódni.