A tiltott gyümölcs (és zöldség) izgalma

A mi családunk imádja a lecsót, ha szezonja van. Persze mindenki másképp, férfiasan tojással, kolbásszal, nőiesen tarhonyával, rizzsel és igen, virslivel és én, néha még mindig titokban, a vajas kenyérrel.

Az egyébként úgy volt, hogy nem is szerettem a lecsót. Jó, persze nem is tízéveseknek van kitalálva, meg úgy különben is, nem trendek és cél-, meg korcsoportok szerint készültek az ételek a múlt században. Ettük, ami termett, persze régi receptúrákkal és tökéletes alapanyagokból. Illetve a lecsóhoz még az se kellett, megmaradt nyári paprikák és kissé petyhüdt paradicsomok végül mind egy nagy fazékban fejezték be pályafutásukat, mielőtt a részünkké váltak. (Ezért nem véletlen a zöldségesek eddig megmaradt lecsópaprika elnevezése, amit még mindig az ömlesztett, kissé túlérett és leárazott, vegyes színű paprikahalmazra használnak. Ezekből válogatva viszont tényleg ízes lecsót lehet főzni.)

Még egy adalék a múlt századhoz. A lecsószezon ideje a primőrök elöregedésével, augusztusra és szeptemberre esett. Így történt, hogy napközis létemre, többgenerációs együttélésben szülőkkel, nagyszülőkkel és dédszülőkkel, a hétköznapi otthoni ebédekből nem nagyon részesültem. Már azt sem nézték jó szemmel, hogy az ötórás hazaérkezésemkor a bejárati ajtón túljutva, a közeli hűtőszekrény ajtót nyitom ki először, hiszen nálunk a vacsora pontban hét órakor kezdődött és a félnyolcas híradóig tartott, amit utána együtt néztünk, a már leszedett asztal mellől. Közbeeső étkezéseknek nem volt helye a mi környezetünkben. Persze mindez végtelen természetességgel zajlott, családi tradícióink nem róttak senkire emészthetetlen terheket. Kivéve a lecsót a vajas kenyéren…

 

Próbálta rajtam kívül ezt, más is? Miután családtagjaim rajtakaptak egyszer azon, hogy az előszobai nyitott hűtőajtó előtt állva, élvezettel kanalazom a lecsót a vajjal jól megkent, héjától megszabadított zsúrkenyérre, több-generációs és hangzású kórusban hallgathattam, hogy ez már igazán túúúúúlzááááás. És akkor leálltam. Látszólag. Pedig nem az.

Iszonyú finom. Számomra a gyerekkori lecsóevés egyetlen formája. Leginkább azért, mert csak a sűrű szaftot tettem a puha vajas kenyérre, a paprikahéjak nélkül. Ízemlékként azt tudom felidézni, hogy a zsúrkenyér miatt puha, a vaj miatt krémes, a szaft miatt fűszeres.

Nekem tökéletes ízharmónia karöltve az állaggal. Később ha lecsó volt az ebéd, nem is ettem. Kivártam a láthatatlan pillanatot, amíg a szaft kihűlt és családom a nagyszobában volt. Kenyérbél gyorsan megkenve, kiskanál és ettem egy falatot. Persze most esik le, hogy ennek ipari változata volt az akkor divatos pirosaranyos – margarinos kenyér, de a mi háztartásunk mint a bűnös kólát, ezeket is mellőzte.

Idővel lett saját lecsókészítési technikám. Készül hideg lecsókrém is. Most már nem titok a lecsó vajas kenyérrel sem. Persze így sokat vesztett a kezdeti rajongásból. Viszont a legjobb nyári uzsonnák és vacsorák egyike, amivel kisgyereket is bátran kínálok. Komolyan, ma már nagyobb kihívás puha, fehér, zsúrkenyeret találni…

Előző cikkHideg lecsókrém gyerekeknek (is)
Következő cikkCsirkemájas lecsó
"Ami a szívemen, az a szádon" Kreatív tervezéssel, kommunikációval foglalkoztam. Fokozatosan alakult úgy az életem, hogy ma már szinte minden időmet a gasztronómia világában töltöm. Családi örökségem az osztrák polgári konyha és az erdélyi nyárikonyhák receptjei és történetei. Eredeti alapanyagok és elfelejtett ízemlékek után kutatok, amelyeket újrateremtek a konyhában. A főzés és a hozzá kapcsolódó vizuális tálalás számomra kommunikációs csatorna. Esszenciája a játék, szeretet, szenvedély, születés, kutatás, kíváncsiság, tanulás, tanítás. A Diana mosolya blogon ebből lehet inspirálódni.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here